A levegő párás, nehéz és meleg. A csillagokat sem látni. A csillagokat sosem látni. A holdat sem. A Napot pedig utoljára... nem is tudom már, milyen a Nap. Elfelejtettem, milyen érzés a meleg napsütés, a világosság és... a kék ég... a madarak... Már csak a szavak maradtak. A képek halványak. Sápadtak, mint a nyár itt Vahkmaarban. Itt már nincs semmi. Se nappal, se éjszaka, s az évszakok sem változnak. Örök homály és fojtogató levegő.

Örök... ez a szó nehéz és hosszú...

De nem... Valamikor sütött a Nap ezen a földön is. Valóban, emlékszem, egy ideig még tudtam számlálni a napokat. Aztán az éveket. Az éveket? Egy évet... Két nyár volt. És aztán jött a második ősz, de aztán... valami történt. Igen. Iszonyú robaj volt, a föld remegett. A cellámba por, föld meg hamu zúdult be. Azt hittem, itt fogok elpusztulni. Akkor rémült őrök jelentek meg és magukkal vittek... a trónterembe, ahol... Ő szokott minket várni. De akkor nem volt ott. Lekötöztek minket a székbe, és vártak. Aztán minden elcsöndesedett. A némaság és a forróság rettenetes volt. Féltem. Nem Gandohartól, nem a ránk váró kínzástól. Valami történt akkor. Valami megfoghatatlan, ismeretlen, valami pusztító. És nem tudtam, mi az. Most se tudom. De annyi bizonyos, hogy azóta van a homály. És a rettegés ott kúszik a talaj fölött, mint valami éhes kígyó, hogy azonnal lecsapjon áldozataira.

Egyszer mérgemben megfogtam egy patkányt, mert megint előttem akartak az ételhez jutni, és kidobtam a rácson. Abban a szempillantásban egy hosszú, nyelvszerű valami ostorcsapásszerűen, villámsebesen lecsapott, és az állat eltűnt. A patkányok fürgék, de arra se volt ideje, hogy megforduljon. A hideg kiráz a puszta emléktől is. Azóta legfeljebb félretolom őket. De már megszoktam a jelenlétüket. Nem különbek nálam: félnek, éheznek és a vár fogságában élnek.

Megint hallom az őröket. Jönnek értem istenek az égben! SEGÍTSETEK!!!!