Istenem, Kyra! Édes kicsi húgocskám. Nekem kellene rád vigyáznom. Megígértem neked. És most itt fekszem tehetetlenül, remegő végtagokkal. Ha megmozdítom a fejem, az majd széthasad és rögtön hányingerem van.

Kicsi Kyra! Olyan sápadt már. Olyan gyenge. Ahogy a fejét tartja, ahogy felemeli a kezét, ahogy lép. Az a vele született tartás, amivel mindig lenyűgözte - és elbűvölte - az embereket, tovatűnt. Ha nem látnám a szemét, mikor újra meg újra behoznak minket a trónterembe, azt hinném, összetört. A teste talán valóban mintha összeesett volna. Lefogyott és elgyengült. De a lelke... olyan, mintha maga lenne a természet... mindig képes megújulni. És mintha ezzel ő tartana engem életben.

Remélem egyszer eljön az a nap, mikor képes leszek ezt meghálálni neki. Ha lesz még olyan nap, amikor nem itt leszünk. Bárhol máshol, de nem itt.