Ma kijutottam. Az egyik szökésem alkalmával a könyvtárban találtam egy naplót, amit valami építész írt. Nagyra volt magával - és talán lehetett is, mert végül az ő tervei alapján építették meg ezt a tornyot -, de túl sokat firkálgatott. A gondolatait is... Ez volt a veszte. Azonban emlékét szívemben őrzöm, mióta megtaláltam a jegyzeteit. Abban ugyanis nagyjából felsorolja, miféle rejtekajtót és titkos csapdákat épített a kastély katakombáiban. Ezek segítségével szépen elkerülhettem a nem kívánatos meglepetéseket. Persze volt néhány őr is, de kivártam, míg eltűnnek a járőrözés során. Így már nem is volt olyan nehéz - és nem is kellett messzire mennem. Mint kiderült, a titkos bejárat idelent volt, az egyik folyosó végén. Azt már kitapasztaltam, hogy mikor lehet elég erőm a meneküléshez. Azt hiszem, az utóbbi időben Gandohar valami gyógyital félét kevertetett bele az ételembe, hogy ne múljak ki, hiszen szüksége volt rám az eljáráshoz. Ettől kicsit hamarabb erőre kaptam - de próbáltam nem mutatni ezt. Így mindig maradt egy-két napom, amikor egész tűrhető állapotba kerültem. Ez is egy ilyen nap volt. Amíg ki nem léptem azon az átkozott ajtón...

S amit láttam, az rosszabb volt, mint amit képzeltem. A tervem az volt, hogy valamiképpen elvergődöm egy emberlakta helyre, és segítséget szerzek Kyra kiszabadításához. Azonban amikor kitettem a lábamat, először nem is kaptam levegőt. Nem a szag és nem a homály vette el a lélegzetemet, hisz azt már megszoktam. A látvány. Sokat képzelődtem, milyen kihalt lehet a táj, hogy életnek semmi jele, csak mindenütt a halál van. De ott igenis volt élet. Már ha ezeket a leírhatatlan, szavakban nem önthető lényeket, vagy még inkább szörnyeket életnek lehet nevezni. Ott álltam az ajtóban és csukott Malielhez fohászkodtam, hogy mire felnézek, ébredjek fel ebből az iszonyatos rémálomból. De minden hiába. Nyitott szememet csípte a felszálló nehéz por. Mozdulni sem bírtam. Valószínűleg egyébként ezért maradtam még életben - mert ha még egy lépést teszek, a sziklák védelmét többé nem élvezhettem volna, s minden bizonnyal meglátott volna egy óriási démon, vagy tulok, vagy bármelyik az olyan szörnyek közül, miket még soha életemben nem láttam! Akkor pedig...

Így azonban, amíg ott álltam földbe gyökerezett lábbal és próbáltam elhinni, hogy nem a pokol legalsó bugyrában vagyok, rám találtak az őrök. Nem csaptak nagy zajt, mikor elfogtak - ők is féltek az odakint ólálkodó borzalmaktól. Kijöttek, hátamnak szegezték kardjukat, s én szinte önkívületben, egyetlen mukkanás nélkül követtem őket vissza a cellámba. Dühösen betaszítottak, de most nem szóltak semmit. A próbálkozásaim után eddig még mindig ellátták a bajomat - most nem. Csakis arra tudok gondolni, hogy őket is megviselte és felemésztette minden erejüket az, hogy el kellett hagyniuk a biztonságosnak számító kastélyt. Némán távoztak...