A VÉG ISZONYÚ! S még iszonyúbb, hogy a húgom csak az első áldozat lesz! Aztán százak, ezrek hullnak el, végül a tűz mindent felemészt majd e világon, s elszabadul a Pokol. Nem. Ezt nem engedhetem. Cassara azért mutatta meg nekem mindezt, mert állítása szerint én képes vagyok ezt megakadályozni. Segítséggel persze, de képes vagyok rá. Ő nem hozakodott elő nekem a "királyi származásommal" meg "az istenekkel való különleges kapcsolatommal", s ezért hálás vagyok neki. Ő egyszerűen a harcost látja bennem, aki elszántan meg akarja menteni a testvérét, s ezáltal a világot.

Cassara különleges nő. Gyönyörű, de valahogy félelmetes is. Őt nem lehet szeretni. A hatalom, ami körbelengi őt, térdre kényszeríti az embert. Olyan, akár egy felsőbbrendű lény, egy megközelíthetetlen szellem. Bölcs és hideg. A tekintetében azonban mindig tűz ég. A szavai - bár halkan beszél - az ember lelkébe hatolnak.

Úgy érzem, az orkok tartanak tőle, mintha azt súgná az ösztönük, hogy ne bízzanak meg benne. Ugyanakkor mély hálát is érzenek iránta, mivel Cassara volt az, aki népük maradékát - vagyis őket - összeszedte és csapatot csinált belőlük. Neki köszönhetik, hogy olyanná lettek, mint egy család. Mindannyian megszenvedték a háborút - az oswarothi csatát, melynek tanúja voltam.

Dar Pha néhány napja elmesélte este a tűz mellett - mikor mi voltunk őrségben -, hogy Rogdort és Nortart abban a csatában foglyul ejtették és a várba vitték. Ekkor már sejtettem, mi következett... Gandohar és Sordahon - a "császár" jobb keze - olyan kínzásoknak vetették alá őket, amiről "én álmodni se mernék". Szó szerint így mondta. Akkor ránéztem, s ő megint elpirult és zavarában igen halkan bocsánatot kért tőlem.

De attól kezdve képtelen vagyok haragot érezni Rogdor iránt. És nem háborgok magamban, mikor Ghortarius is lekezelően beszél velem. Ők mind olyan dolgokat éltek át, amit senki élő teremtménynek nem kívánok.

És furcsa, de mintha kezdenének megszokni engem. Rogdor reggel adott egy feladatot. Ghortarius pedig tegnap megmutatta, hogyan kell egy kisebb gyógyitalt megfőzni. És a kovács, a vak Sokaris sem akarja már velem lerombolni a műhely falát. Azért nem bízom el magam. DAr Pha néha nagyon pimasz velem, néha meg zavarba ejtően tartózkodó. Az ő történetét még nem ismerem, de az biztos, hogy az ő lelkét nem a háború sebezte meg. A sebek nem túl mélyek, s ezek könnyebben gyógyulnak, ha a megfelelő gyógyír kerül rájuk.