Elérkezett a nap, mikor mindannyian úgy ítélték meg, alkalmas vagyok az első nagyobb horderejű feladat elvégzésére. Mindenki tanácsokkal látott el. Meg persze egy egész listát kaptam, hogy kinek mit intézzek el.

Zsong a fejem a sok információtól. Bizseregnek az izmaim az izgatottságtól. Végre tehetek valamit! Végre emberek közé mehetek! Bár az utóbbi két hétben már igazán nem lehetetett okom panaszra az orkok társaságát illetően. Ghortarius még egy tréfát is megengedett - bár én azt hiszem, nem értékeltem kellőképpen a humorát. Mindenesetre ő jól szórakozott azon, hogy ezek a teleportkövek nem mindig működnek kiszámíthatóan és némelyik szeszélyes is, mint az emberei asszonyok. Ha-ha. Boldog leszek, ha Hatmandor helyett a szavanna másik szegletében kötök ki...

Felszerelkeztem kellő mennyiségű étellel, itallal, ilyen-olyan főzetekkel, amiket a mágus tukmált rám. Nem ellenkeztem - abból, amit Cassara mesélt a mostani világról, arra a következtetésre jutottam, hasznos lehet az ilyen fajta ellátmány. Még egy egész helyes göncöt is kaptam az orkoktól - arra nem vagyok kíváncsi, honnan szereztek emberi ruházatot, ezt jobb nem tudnom... Most pedig itt állok Ghortarius szobájában, és bámulok bele a kéken izzó, lüktető teleportba, de valahogy csak nem tudom rászánni magam az indulásra. Pedig régen milyen sokat utaztam teleportok segítségével. De az régen volt. Ez egy másik világ. Más eszközöket használnak, minden máshogy viselkedik már, mint azelőtt. Aztán meghallom a mágus hangját a hátam mögött: "No mire vársz még? Hatmandor nem jön ide hozzád, akárhogy nézed azt a teleportot!" Hát legyen. Belépek a pulzáló fénycsóvába.

Huh! Ez gyors volt, de felkavaró. Émelyeg a gyomrom, mikor célt érek. Ezután a következő, amit érzek a forró, száraz levegő, amitől hirtelen alig kapok levegőt, és legszívesebben ledobnám magamról minden hacukámat. Kilépek a teleportból. Elkapom egy férfi esdeklő tekintetét, aztán elsötétül előttem minden. Iszonyatos fájdalom hasít belém, mintha villám csapna le rám, vagy késsel döftek volna a szívembe. Kyra kínoktól eltorzult arca jelenik meg előttem. "Segíts!" A nevét kiáltom, de addigra már eltűnik. Segítenék, de hogyan? A dühtől és a kétségbeeséstől ráz a hideg, reszketnek a tagjaim a feszültségtől. Azon kapom magam, hogy a földön térdelek és a homokot markolom teljes erőmből. Mélyeket lélegzek és lassan feltápászkodom.

A férfi, akit az előbb láttam, mintha csak erre várt volna. Azonnal idejön hozzám és megszólít. Ételért könyörög, mert napok óta nem evett már. Mivel a gyomrom most képtelen bármilyen élelem gondolatát elviselni, szívesen adok neki egy szelet sózott, szárított húst a zsákomból. Iszok egy kortyot a kulacsomból, s megkínálom őt is. Elfogadja azt is. Egy pillanatra leülök egy ház árnyékába, s nekidöntöm hátamat a furcsán hűvös falnak. Össze kell szednem magam. Letelepszik mellém a koldus is és csak úgy dől belőle a szó. Elmeséli, hogy ő tulajdonképpen halász volt Orosban, de jött egy vihar és tönkretett mindent, majdnem az egész falu kihalt, akik meg túlélték, azok ide menekültek - vagy Halhinba. De sehol se jó most, mert az aszály mindent és mindenkit felemészt. Éhínség van a szavannán, csak Hatmandorban érezheti magát biztonságban az ember. Ott van víz is, élelem is bőven. Mert az a császár egyik féltett városa. Itt pedig a falu vezetője képtelen bármit is tenni az embereket pusztító éhezés ellen. "Egy nő" - teszi hozzá lekicsinylően. Ezzel mindjárt vitába is szállnék - mert azonnal Kyra és az édesanyám jut eszembe, de valami szavamat veszi. Valami, amit az előbb mondott a férfi. Volt egy mondat, ami valahogy szöget ütött a fejembe. Eh, ez a meleg! Megvan!

SZAVANNA??!! Ha ez nem Hatmandor, akkor mi??? Bayan?! GHORTARIUS!!!